Tisa 382, 076 42 Veľké Trakany, Veľké Trakany 076 42, Szlovákia
Nagytárkányi Sóház
Felső-Bodrogköz egyik nevezetessége a nagytárkányi Sóház, mely egy elfeledett történelmi korszakot idéz. Valamikor Nagytárkányban sódepositórium, sóraktár volt. Sóháza, sóhivatala, sólerakata a máramarosi sószállítás kiszolgálására létesült közvetlenül a Tisza folyó partján. Tárkány látta el sóval Ung megye egy részét és Szabolcs megye északi térségét. Tárkányból több fontos sóút ágazott szét: közvetlenül szállítottak Nagymihályba, másrészt Tőketerebes irányába, viszont a legtöbb darabos sót továbbfuvarozták Sóvárra, ahol azt finomították.
E nevezetesség után kutakodva bukkantunk egy rettentően jó leírásra a Sóház társintézményének, a bélyi Sennyei kastélynak közösségi oldalán:
„. Az emberek emlékezetében “magazin”-nak (latin jelentése: raktár) nevezett gazdasági területen évszázadokon keresztül sóraktár volt, ahová a máramarosi sóbányákból tutajokon érkezett a só. Itt került a szárazföldre, innen szállították tovább szekereken távolabbi vidékekre, ahol megőrölték, csomagolták, és eljutott a legapróbb falvakba is. A tutajok egy része tovább úszott és vitte a sót a többi Tisza-menti sóraktárba (Tokaj, Szolnok, Szeged városokba).
A máramarosi bányák történelme (Aknaszlatina, Rónaszék, Aknasuhatag) ősrégi időkre nyúlik vissza. Az Árpádházi királyainktól kezdve a sóbányákról, sóbányászokról már a történelmi okmányok is megemlékeznek. 1405-ig a föld tulajdonosa szabadon termelhette és értékesíthette a sót, majd 1405-től 1768-ig csak saját használatra bányászkodhatott. 1768-tól a só állami egyedáru (monopólium) lett. Ekkor vált szükségessé a só útjának központosított megszervezése és a sógazdálkodást segítő hivatalok felállítására. A sókereskedelem jelentős bevételét biztosította az uralkodónak (a későbbiek során az államkincstárnak). A sókitermelés és szállítás tehát egy szigorúan ellenőrzött, a királyi udvar irányítása alatt tartott, bürokratikus folyamattá vált. A kereskedés jogát a király adományozta, vagy vette vissza.
E folyamat részeként épült a nagytárkányi Sóház a 18. században, késői barokk stílusban, valószínűleg együtt a tokajival, ahol két egyforma épületet is emeltek, melyek formájukat, beosztásukat tekintve szinte azonosak a nagytárkányi sóhivatal épületével. A helyiek és az írott falukrónika is kastélyként emlegették a nagytárkányi Sóházat, mégpedig I. Rákóczi György vadászkastélyaként, de ezt a tényt hiteles dokumentumok nem igazolják. I. Rákóczi György (II. Rákóczi Ferenc dédapja, erdélyi fejedelem) neve azonban összeköthető a sókereskedelemmel, ugyanis ő szervezte újra a sószállítást és -kereskedelmet a vidéken. A gyorsfolyású Tiszáról a megbízhatóbb Ticére vezette át a tutajokat egészen Tokajig. A Tice vagy Ticék ma is kanyarognak Bodrogközben, sajnos egyre kevesebb vízmennyiséggel.
A sót szállító tutajok első hivatalos állomása a máramarosi sóbányáktól a szárazföldig Nagytárkányban volt. Az ottani Sóházban (is) dolgoztak a hivatalnokok és az emeleti részen lakott a hivatal vezetője, akit sóispánnak neveztek.
Ezt a történelmi korszakot érezheti meg a ma odalátogató turista, amikor belép a 2010-ben felújított Sóházba. Korabeli térképeken követheti a szemével a só útját, és közben elképzelheti, hogyan dolgoztak a tutajosok együtt a természettel a vad vízen kilométereken át.
A Sóház szigorú falai felidézik a mondást, amit az elintézhetetlennek látszó ügyek kapcsán mondogatunk: “mehetsz, ‘elintézheted’ a sóhivatalban“. Egyes források szerint onnan ered a szólás, hogy néhány sóhivatal hivatalnokai még egy darabig azt követően is tevékenykedtek egyes sóházakban, miután a vasút megjelenésével a raktározó és elosztó szerepük megszűnt, így időlegesen látszathivatalokká váltak.
Mindenesetre, az jól látszik, hogy abban az időben is többen, több módon vettek részt egy bizonyos folyamatban, esetünkben a sókitermelésben, -szállításban és -kereskedelemben. Szükség volt a térdeplő sóvágókra, az életüket kockáztató tutajosokra és a papírmunkát végző hivatalnokokra is, akik egymás nélkül fabatkát sem értek volna. A verejtéken, életveszélyen vett só igen drága volt, és nélkülözhetetlen a mindennapi életben. Akinek nem jutott, sokáig nem élhetett – ez biztosította a hivatalok tekintélyét.
“Nincs ilyen nagy dolog hegyben az kapálás, Sem nyári kaszálás, sem széna takarás. Sem aratás, sem cséplés, sem az búza szórás. Minden dolgozásnál nagyobb az sóvágás!” – szólt a bányákban a sóvágók himnusza.
Miért nem élt, él már a Sóház a helyiek emlékezetében? Hogyan borult fátyol erre a szépséggel, kalanddal, tapasztalattal teli múltra? Mi az oka annak, hogy már csak a “magazin” elnevezés utal a régmúltra? Talán háborúk, a felgyorsult élet vetett véget az emlékezetnek? Eltűntek a nagy mesemondók? Csökkent az érdemi, a lényegre irányuló kommunikáció a generációk között, főképp azokban az időkben, amikor a múltat megpróbálták végképp eltörölni?
Miután Bodrogközben is lefektették a vasúti síneket, a sógazdálkodás, a gőzmozdonyok és vagonok megjelenésével ismét átszerveződött, a vízen való szállítás jelentőségét vesztette, így a 19. század végén megszűnt a nagytárkányi sóraktározás és -kereskedelem. A sóraktárak helyén 3 dohányraktárat építettek és a továbbiakban “dohánybeváltó” helyként üzemelt. Ide hozták be a környék dohánytermelői a dohányt, amit itt fermentáltak és innen szállítottak tovább. A Sóház épülete továbbra is hivatalként szolgált, míg lassan tönkre nem ment és az udvarán található kisebb épületekbe szorultak ki a dohánybeváltó alkalmazottai.
A múlt század hatvanas éveiben egy állami baromfivállalat települt az udvarra, a dohánygazdálkodás leépülése után húscsirkét neveltek a dohányraktárakban, melyből egy időközben leégett.
A Sóház épülete már alig látszott a gaztól, és a rádőlt óriási fenyőfától, amikor a terület új tulajdonost kapott, aki tojótelep telepítését tervezte és hajtotta végre a majorban, miközben felfedezte a kastélyként emlegetett épületet a fák, bokrok alatt, és kedvet kapott feltárni annak titkát.
Mit üzen számunkra a múlt az épületen keresztül?
Ezt mutatja meg a felújított nagytárkányi Sóház kiállítása, melynek összeállításában javarészt a fellelhető vízrajzi térképek alapján indultak el a kutatók…”
A megújult épületben ma időszakos és állandó jellegű helytörténeti kiállításokat tekinthetünk meg a sóbányászatról, a Tisza-menti sószállító útvonalról, a község és a vidék néprajzáról és helyrajzáról. Megtekinthető a számvevőség, vagyis, hogy milyen volt egy hivatali ügyintéző irodája, a sóbányászat makettje, a sóház falait pedig az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárának sóházakkal és sószállítással kapcsolatos térképeinek másolata díszíti. Megismerhetjük itt a vidék történetét, sokat megtudhatunk a sófelhasználás történetéről, és láthatunk gyönyörűen metszett szarvakat is a helyszínen látható Galgóczy Tibor népművész szarufaragványaiból összeállított kiállításon.
Galgóczy János Tibor 1923-ban született az ung-vidéki Mokcsakerészben. Eredeti szakmáját tekintve okleveles közgazdász volt. Kézügyessége már gyermekkorában megmutatkozott. Fiatal korában szenvedélyes vadász, horgász volt. Természetjárása, a környék megismerése, a helyi pásztorokkal való megismerkedése keltette fel benne a pásztorművészet iránti élénk érdeklődést. A hatvanas években fordult igazán a pásztorművészet felé. Előbb tanulmányozta, osztályozta az idős pásztorok által, főleg szaruból faragott tárgyakat, majd maga is hozzálátott a pásztorművészeti jellegű tárgyak, faragások készítéséhez. Személyesen megismerkedett híres faragó pásztordinasztiákkal, felkutatott mintegy tizenöt olyan mestert, akiknek munkái azelőtt ismeretlenek voltak a szakirodalomban. Tudományos kutatásainak eredményéről tanulmányokat írt magyar és szlovák nyelven, melyek ma már az adott témában alapműnek számítanak. Maga is faragni kezdett, előbb fából, majd szaruból, mely nagy türelmet és mesterségbeli elméleti és gyakorlati tudást, hozzáértést követelt meg. Szerszámait maga készítette. A nagyközönség csodálatát az általa készített, faragott tárgyakkal nyerte el. Alig van Szlovákiában múzeum, ahol ne találkoznánk munkáival, a szaruból készült kürtökkel, nyakékekkel, karperecekkel, brossokkal, ivócsanakokkal. De külföldre is jócskán kerültek alkotásaiból, Európa több országába, sőt az Amerikai Egyesült Államokba is. Művészetét a hozzáértő szakmai közösség elismerte. 1979-től a „népművészet mestere”, 1980-tól a „népművészet kiváló mestere” lett. Állandó önálló kiállítása a Nagymihályi Zemplén múzeumban tekinthető meg.
A Sóház és a bélyi Sennyei Kastély látogatását érdemes előre jelezni, mert ugyanaz a személy mutatja be mindkét épületet és azok történetét.
Perhács Marek szakelőadó telefonszáma: +421 908 41 41 28
Bejelentkezéseket lehet még intézni Jeso Tibornál – az üzemeltető főmunkatársánál – is a +421 907 976 488-as telefonszámon.
Soľný dom vo Veľkých Trakanoch
Na dnes už mŕtvom ramene Tisy na okraji juhoslovenskej obce Veľké Trakany sa kedysi nachádzal prístav, v ktorom kotvili lode a plte zvážajúce soľ z Východných Karpát. Pri prístave sa rozkladal tzv. soľný dvor, v ktorom stála budova soľného úradu, tzv. Soľný dom, a tiež ďalšie stavby, napríklad sklady soli či domčeky robotníkov. Veľké Trakany zásobovali soľou časť Užskej župy a taktiež aj severnú časť župy Szabolcs. Z Trakan sa rozvetvovalo niekoľko dôležitých soľných ciest: priamo dovážali do Michaloviec, z druhej strany smerom na Trebišov, avšak najviac kamennej soli viezli do Solivaru, kde soľ zjemňovali.
Pri skúmaní tohto medzníka sme na komunitnej stránke partnerskej inštitúcie Soľného domu, zámku Sennyei v Bieli, našli veľmi dobrý popis:
„V hospodárskej oblasti, ktorá sa v pamäti ľudí nazýval „magazin“ (latinsky význam: sklad), bol po celé storočia soľný sklad, kde soľ prinášali na pltiach zo soľných baní Maramures. Práve tu bolo výkladisko, odtiaľ sa transportovalo na vozoch do vzdialenejších krajín, kde sa zomlelo, zabalilo a dostalo sa aj do najmenších dedín. Niektoré z pltí plávali ďalej a soľ odvážali do ďalších soľných skladov pozdĺž Tisy (Tokaj, Szolnok, Szeged).
História baní Maramures siaha do staroveku. Od počiatku kráľov z rodu Árpád soľné bane spomínajú už aj historické dokumenty. Až do roku 1405 mohol vlastník pôdy slobodne vyrábať a predávať soľ a od roku 1405 do roku 1768 mohol ťažiť iba pre vlastnú potrebu. Od roku 1768 sa soľ stala štátnym jednotlivcom (monopol). Potom bolo potrebné centrálne zorganizovať cestu soľou a zriadiť kancelárie, ktoré by pomáhali pri správe soli. Vládcovi (neskôr Štátnej pokladnici) poskytoval významný príjem z obchodu so soľou. Z ťažby a prepravy soli sa tak stal prísne kontrolovaný byrokratický proces, ktorý riadil kráľovský dvor. Kráľ udelil alebo vzal späť obchodné právo.
V rámci tohto procesu bol v 18. storočí postavený soľný dom vo Veľkých Trakanoch v neskoro barokovom štýle, pravdepodobne spolu so soľným domom v Tokaji, kde boli postavené dve identické budovy, ktoré sú tvarovo a dispozične takmer totožné so soľnou kancelárskou budovou vo Veľkých Trakanoch. Miestni obyvatelia a písomná dedinská kronika Soľný dom vo Veľkých Trakanoch spomínali aj ako zámok, a to lovecký zámok Györgya Rákócziho I., ale túto skutočnosť nepotvrdzujú autentické dokumenty. Meno Györgya Rákócziho I. (pradeda Ferenca Rákócziho II., Sedmohradského kniežaťa) však možno spájať s obchodom so soľou, pretože reorganizoval dopravu a obchod so soľou na vidieku. Cestu soli presmeroval z rýchlo tečúcej Tisy na spoľahlivejšiu Tice až po Tokaj. Tice alebo Tics sa aj dnes kľukatia v Medzibodroží, bohužiaľ s čoraz menšou hladinou vody.
Prvá oficiálna zastávka soľných pltí zo soľných baní Maramures na pevnine bola vo Veľkých Trakanoch. Úradníci pracovali aj v tamojšom Soľnom dome a vedúci úradu, ktorý sa volal soľný velepán, býval na prvom poschodí.
Túto historickú éru pociťuje turista, ktorý vstúpi do dnešného soľného domu renovovaného v roku 2010. Na súčasných mapách môžete očami sledovať cestu soli a predstavovať si, ako plte na divokej vode dlhé kilometre pracovali spolu s prírodou.
Prísne múry soľného domu evokujú príslovie, keď hovoríme o veciach, ktoré sa zdajú byť nevyriešiteľné: „môžete ísť a vyriešiť to v soľnej kancelárii“. Podľa niektorých zdrojov povesť pramení zo skutočnosti, že úradníci niektorých soľných úradov pôsobili v niektorých soľných domoch aj nejaký čas po tom, čo s príchodom železnice ich úloha skladovania a distribúcie skončila, a dočasne sa stali prechodnými akože kanceláriami.
V každom prípade je zrejmé, že v tom čase bolo do určitého procesu, v našom prípade do ťažby, prepravy a obchodu so soľou, zapojených niekoľko ľudí. Potrební boli tiež aj rezači soli, pltníci, ktorí riskovali život, a úradníci vykonávajúci dokumentovanie, ktorí by jeden bez druhého nemohli existovať. Soľ bola veľmi drahá a v každodennom živote nevyhnutná. Kto to nezískal, nemohol dlho žiť – to zabezpečovalo autoritu úradov.
Prečo soľný dom nežil v pamäti miestnych obyvateľov? Ako sa zahalila táto minulosť plná krásy, dobrodružstva, zážitkov? Aký je dôvod, že iba názov „magazin“ odkazuje na minulosť? Možno vojny, zrýchlený život ukončil pamiatky? Zmizli veľkí rozprávači? Nastal pokles zmysluplnej a nevyhnutnej komunikácie medzi generáciami, najmä v čase, keď sa robili pokusy definitívne vymazať minulosť?
Po vybudovaní železničných tratí v Medzibodroží došlo k reorganizácii soľného hospodárstva, s príchodom parných rušňov a vagónov, vodná doprava stratila význam, takže na konci 19. storočia bolo uskladnenie a obchod so soľou vo Veľkých Trakanoch ukončené. V areáli soľných skladov boli postavené 3 tabakové sklady, ktoré fungovali ako miesta na odkúpenie tabaku. Pestovatelia tabaku z oblasti sem priniesli tabak, ktorý sa tu fermentoval a odtiaľto sa prepravoval. Budova soľného domu naďalej slúžila ako kancelária, až kým pomaly nezačala chátrať a zamestnanci z výkupu tabaku boli nútení prejsť do menších budov na nádvorí.
V šesťdesiatych rokoch minulého storočia sa na dvor nasťahovala štátna hydinárska spoločnosť, a po tabaku sa v skladoch chovali sliepky, z ktorých jeden medzičasom zhorel.
Budova Soľného domu bola sotva viditeľná od buriny a od obrovskej borovice, ktorá na ňu spadla, keď dvor dostal nového majiteľa, ktorý plánoval na dvore farmu na vajcia, pričom objavil budovu označovanú ako aj zámok pod stromami a kríkmi a odhalil jej tajomstvo.
Čo nám odkazuje minulosť cez budovu?
Všetko to predstavuje výstava v zrekonštruovanom Soľnom dome vo Veľkých Trakanoch, vedci pri jej zostavovaní vychádzali väčšinou z dostupných hydrografických máp … “
Budova je v súčasnosti sprístupnená širokej návštevníckej verejnosti. V miestnostiach na prízemí je zriadená izba vedúceho soľného úradu, sú tu vystavené ilustračné predmety ťažby soli, maketa areálu soľného dvora s dvoma drevenými skladmi soli, „služobnými“ domčekmi a záhradami zamestnancov, ako aj so samotnou budovou soľného úradu. Taktiež sú tu vystavené veľmi zaujímavé kópie historických máp, prostredníctvom ktorých sa návštevníci môžu oboznámiť s ťažbou soli, s organizáciou zásobovania Karpatskej kotliny soľou a s úpravami vodných tokov potrebnými na zvýšenie bezpečnosti a hospodárnosti prepravy soli. V jednej z miestností je zriadená stála výstava z umeleckej tvorby Tibora Galgócziho, ľudového umelca z Veľkých Kapušian. V budove Soľného domu sa nachádzajú aj hosťovské izby a konferenčná miestnosť.
Tibora János Galgóczi sa narodil v roku 1923 v použskej Krišovskej. Pôvodne bol vyučený ako ekonóm. Jeho šikovnosť sa prejavila už v detstve. V mladom veku bol vášnivým lovcom a rybárom. Jeho turistika, spoznávanie okolia, spoznávanie miestnych pastierov vyvolali veľký záujem o pastierske umenie. V šesťdesiatych rokoch sa obrátil k pastierskemu umeniu. Najskôr študoval a klasifikoval predmety vyrezávané starými pastiermi, hlavne z rohoviny, a potom začal vyrábať predmety a rezby z pastierskeho umenia. Osobne sa zoznámil so slávnymi rezbárskymi pastierskymi dynastiami a našiel asi pätnásť majstrov, ktorých diela boli predtým v literatúre neznáme. Štúdie o výsledkoch svojho vedeckého bádania opisoval v maďarskom a slovenskom jazyku, ktoré sa dnes v danej téme považujú za základné práce. Sám začal vyrezávať najskôr z dreva a potom z rohoviny, čo si vyžadovalo veľkú trpezlivosť a teoretické i praktické vedomosti a zručnosti v remesle. Vyrobil si vlastné nástroje. Vyrezávanými predmetmi, ktoré si vytvoril, si získal obdiv širokej verejnosti. Sotva je na Slovensku múzeum, kde by sme sa nestretli s jeho dielami, rohmi z rohoviny, náhrdelníkmi, náramkami, brošňami, poľovníckymi pohármi. Z jeho diel však tiež veľa dostalo do zahraničia, do niekoľkých európskych krajín a dokonca aj do Spojených štátov. Dlhé roky spolupracoval s ÚĽUV-om. Jeho umenie uznala odborná komunita. V roku 1988 získal ocenenie o priznaní kvalifikácie majster ľudovej umeleckej výroby v odvetví výroby z rohoviny, ktoré udeľuje Komisia pre posudzovanie odbornej spôsobilosti pracovníkov ľudovej umeleckej výroby. Stála výstava jeho diel sa nachádza v Zemplínskom múzeu v Michalovciach.
Návštevu Kaštieľa Sennyeyovcov v Bieli ale aj Soľného domu vo Veľkých Trakanoch je potrebné vopred nahlásiť, keďže tá istá osoba predstavuje obe budovy.
Marek Perhács odborný sprievodca: +421 908 41 41 28
Nahlasovanie návštev je možné aj u Tibora Jesa – zamestnanec Nadácie – na tel. čísle +421 907 976 488.
Salt House in Veľké Trakany (Nagytárkány)
One of the sights of Upper Medzibodrožie is the Salt House in Veľké Trakany, which evokes a forgotten historical period. Once upon a time, there was a salt depository and salt warehouse in Veľké Trakany. Its salt house, salt office and salt warehouse were established to serve the salt transport of Maramureș directly on the banks of the river Tisa. Trakany supplied salt to a part of Ung county and the northern part of Szabolcs county. Several important salt roads branched off from Trakany: they were transported directly to Michalovce and on the other hand in the direction of Trebišov, but most of the salt was transported to Solivar, where it was refined.
Researching this landmark, we came across a terribly good description on the social madia page of Sennyei Castle, a partner institution of the Salt House:
„In an economic area called “magazine” (Latin for warehouse) in people’s memory, there was a salt warehouse for centuries, where salt came from rafts from the Maramureș salt mines. It was here that it landed, from there it was transported in chariots to more distant lands, where it was ground, packed, and even reached the tiniest villages. Some of the rafts swam on and took the salt to the other salt warehouses along the Tisa (Tokaj, Szolnok, Szeged).
The history of the Maramureș mines (Aknaszlatina, Rónaszék, Aknasuhatag) dates back to ancient times. From our kings in Árpád dynasty, the historical mines already commemorate the salt mines and salt miners. Until 1405, the owner of the land was free to produce and sell salt, and from 1405 to 1768 he could only mine for his own use. From 1768, salt became a state monopoly. It was then necessary to centralize the organization of the salt journey and to set up offices to assist salt management. It provided a significant revenue for the salt trade to the ruler (later the State Treasury). Salt extraction and transportation thus became a tightly controlled, bureaucratic process run by the royal court. The right to trade was granted or taken back by the king.
As part of this process, the Salt House in Veľké Trakany was built in the late 18th century, in the late Baroque style, probably together with Tokaj, where two identical buildings were erected, which are almost identical in shape and layout to the salt office building in Veľké Trakany. The locals and the written village chronicle also mentioned the Salt House in Veľké Trakany as a castle, namely the hunting castle of György I. Rákóczi, but this fact is not confirmed by authentic documents. However, the name of György I. Rákóczi (great-grandfather of Ferenc II. Rákóczi, prince of Transylvania) can be connected with the salt trade, as he reorganized the salt transport and trade in this area. He took the rafts from the fast-flowing Tisa to the more reliable Tice all the way to Tokaj. The Tice or Tices still meander in Medzibodrožie, unfortunately with less and less water.
The first official stop of the salt-carrying rafts from the Maramureș salt mines to the mainland was in Veľké Trakany. The clerks (also) worked in the Salt House there and the head of the office, who was called salt count, lived on the first floor.
This historical era can be felt by the tourist visiting today when he enters the Salt House, renovated in 2010. On contemporary maps, you can follow the path of salt with your eyes while imagining how rafts worked with nature on the wild water for miles.
The strict walls of the Salt House evoke the saying we say about matters that seem unresolved: “you can go, (you can’ arrange it) in the salt office.” According to some sources, the rumour stems from the fact that the officials of some salt offices operated in some salt houses even for a while after their railway storage and distribution role ceased with the advent of the railway, thus temporarily becoming apparent officers.
In any case, it is clear that at that time there were several people involved in a certain process, in our case, in the extraction, transport and trade of salt. There was also a need for kneeling salt cutters, rafts that risked their lives, and paperwork officials who would not have understood a wooden stick without each other. Salt, sweat-endangered, was very expensive and indispensable in everyday life. Those who did not get it could not live for a long time – this ensured the authority of the offices.
“There’s no such big thing in a mountain as digging, no summer mowing, no hay cover. No harvesting, no threshing, no wheat spreading. Salt cutting is bigger than any work!” said the anthem of the salt cutters in the mines.
Why didn’t the Salt House live in the memory of the locals? How did you veil this past full of beauty, adventure, experience? What is the reason that only the name “magazine” refers to the past? Maybe wars, an accelerated life put an end to memory? Are the big storytellers gone? Has there been a decline in meaningful, essential communication between the generations, especially at a time when attempts have been made to finally erase the past?
After the railway tracks were laid in Medzibodrožie as well, with the advent of salt management, steam locomotives and wagons it was reorganized, transport by water lost its importance, so at the end of the 19th century salt storage and trade in Veľké Trakany ceased. 3 tobacco warehouses were built on the site of the salt warehouses and continued to operate as “place to give in tobacco” sites. Tobacco growers from the area brought in the tobacco, which was fermented here and transported from here. The Salt House building continued to serve as an office until it slowly fell into disrepair and the tobacco redemption employees were forced into smaller buildings in its courtyard.
In the 1960s, a state-owned poultry company settled in the yard, and after the decline in tobacco farming, broilers were raised in tobacco warehouses, one of which had meanwhile burned.
The Salt House building was barely visible from the bushes and the huge pine tree that fell on it when the area received a new owner who planned and carried out the laying of an egg farm in the major while discovering the building referred to as a castle under the trees and bushes and revealing its secret.
What does the past tell us through the building?
This is shown by the exhibition of the renovated Salt House in Veľké Trakany, in the compilation of which the researchers started mostly on the basis of the available hydrographic maps. Today, in the renovated building, we can see periodic and permanent local history exhibitions on salt mining, the salt transport route along the Tisa, the ethnography and topography of the village and the area. You can see the accountancy, ie what the office of an official clerk was like, the model of salt mining, and the walls of the salt house are decorated with a copy of the maps of the Map Library of the National Széchényi Library related to salt houses and salt transport. Here we can learn about the history of the region, learn a lot about the history of salt use, and we can also see beautifully carved horns in the exhibition of the horn carvings of the folk artist Tibor Galgóczy on site.
János Tibor Galgóczy was born in 1923 in Krišovská Liesková, Použie. He was a certified economist in his original profession. His dexterity was already demonstrated in his childhood. When he was young, he was a passionate hunter and angler. His hiking, getting to know the area, getting to know the local shepherds aroused a keen interest in shepherd art. In the sixties, he really turned to shepherd art. He first studied and classified the objects carved by the old shepherds, mainly from the horn, and then he started to make objects and carvings of a shepherd art. He personally became acquainted with famous carving shepherd dynasties, searching for about fifteen masters whose works were previously unknown in the literature. He wrote studies on the results of his scientific research in Hungarian and Slovak, which are now considered to be a basic works in the given topic. He himself began to carve, first from wood and then from horn, which required great patience and theoretical and practical knowledge and skill in the craft. He made his own tools. He won the admiration of the general public with the carved objects he made. There is hardly a museum in Slovakia where we would not meet his works, horns, necklaces, bracelets, brooches, bowls for drinking. But they have also gone abroad a lot from his works, to several countries in Europe and even to the United States. His art was recognized by the knowledgeable professional community. From 1979 he became the “master of folk art”, and from 1980 he became the “excellent master of folk art”. His permanent solo exhibition can be seen in the Zemplín Museum in Michalovce.
A visit to the Salt House and the Sennyei Castle in Biel is worth to announce in advance, because the same person presents both buildings and their history.
Phone number of Marek Perhács, expert rapporteur: +421 908 41 41 28
Check-in can also be arranged with Tibor Jeso – the main staff member of the operator: +421 907 976 488.
Forrás:
https://www.kosiceregion.com/hu/poi/nagytarkanyi-sohaz-solny-dom-vo-velkych-trakanoch/
Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány I., Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához., Fórum Kisebbségkutató Intézet, Komárom, 2006.
http://www.uluv.sk/product/galgoczy-tibor-majster-ludovej-umeleckej-vyroby-3082/
https://www.facebook.com/sennyeykastely